2017. június 5., hétfő





Szél

​A​ városból érkező szél a​z
erdő kinyújtott karjába ütközik.
​​Az asszony arca naptól piros és a dühtől.
Várja a halált, vagy a férfiét.

A szél hangokat hoz: zenét, autózúgást;
belőlük lesz éjszaka a fény.

​Nem megy oda, ahol a férfi van,
hátha közben meghal,
s ő majd késve fedezi fel a holttestet.

Elképzeli a halál utáni perceket.
Évekre nem gondol.
Vizet visz a férfinek.

2017. május 30., kedd







Színek

Elborított
Látásom bordó
Barna
arcélek
harcban

Mozdultam
Vakított a
sárga tér
Mozgott
a kék a zöld

Hozzámért
Víz csöppent
Fodrosodott
oldódott a szép
Rögzült az akvarell

2017. május 23., kedd





Impregnált szárny

B
etonról felszállni, aztán zuhanni,
közben madárrá változni,
hogy ne zúzzam magam agyon.

Magasból elveszteni mindent.
Nézni, ahogy átváltoznak
a dolgok röptükben.

2017. április 28., péntek





Ajtóm előtt

Ha bekopogna a szőke nő
az ajtómon
ráüvöltenék
Aztán magamban 
magyarázatokat keresnék
Végül bántana az egész
Bocsánatot kérnék
Ha újra bekopogna
Ha egyáltalán arra járna
Az ajtóm előtt

2017. április 11., kedd


Rafi Lajos versei






Cigány hozomány

Hozta magával a fölkavart csendet.
Hozta magával szép kis fejét.
Barna haját fésülte bátran,
"Mosta a város szennyesét"

A fél világ volt enyém akkor.
Nagy szemeiben sütött a Hold.
Képzelem, hogy eljön még egyszer 
a Törpefenyőben a Gond.

Szemei alatt a szép ráncok
a vad mezőkkel elsimulnak.
Csodás kis teste a néma őszben.
Csodás kis teste: hozomány.



Kétely 

Bús csődöröd vagyok-e én?
Vagy tested néma taposója?

Vagy, te vagy a mindig általános,
ki bús nyelvét érti a szónak.
S tudja: hogy, mikor és hol, érti
hogyan tesz, s veszi a kínját
akárha szájba,
s töri a szókat kéjelegve, mint
cifra szajha.

Mit mondjak én, aki csak koldus?
Ki mindig csak a köveken ül.
Meg nem érdemelt kínjaiért vágyat
sodor a valóságból,
akárha mindig szíve volna.



A másik énem

Félig halottként él az Isten.
Álmom erősíti, mint bátor.
Tovább megyek, bokáig vérbe
fullad a néma lázongásom.

Nem tudok erős lenni benne.
Mindig más kéne, ami volna.
Búval cseréli ki a kínom.
Megédesít keserű szóval.

Amit teremtett, bennem őrzi.
Úgy, hogy a csontjaim is érzik.
Mikor fekszem, sem hagy nyugodtan.
​Véremet mindig keseríti.

Kezdem megszokni ősiségem.
Szeretem e nehéz hűséget.
Szárad a fű és újra zöldell.
Várom, hogy mikor vetne véget.





Nyár

A Nap végtelen teste áthasít,
s mint egy falat kenyér, gurulok.
Nem tudom fölfogni a végtelent,
de elkaptam egy véres csillagot.