2018. április 12., csütörtök




Ideiglenes állomáshely

Egyedül hagylak testeddel a
bájoló hangú nők között, a versek között,
mik már szabadok.
Ne add isten, hogy belenézz valamelyikük szemébe!
Emlékezz rám, mint elporladt felhőre.

Számtalanszor elárultuk egymást.  
Újra írtunk,
mert én tudtam valamit a színekről,
s te az arcélekről, de
más történt, mint amit elvártam.

Három fehér virág, emlékszel?
Valami kellett a testnek, valami a léleknek.
Közben rothadó telefonvonalak lógtak a levegőben.
Hittem, hogy eljönnek a déliek,
és egyszerre lesz belső és külső tér,
‒ mert nálunk tiszta az ablaküveg ‒,
s majd mellem alá kúszik az ölelés.


Már többször meg akartam kérdezni:
Milyen a hangom?
Mert itt nehéz a pulthoz jutni.
Nincs lehetőség mást érezni.
Hisz’ tudod, az élet kibírhatatlan pillanat.
Szürke most a fény.
Hó alszik az álmokon.

Volt időszak, mikor vágytam arra,
hogy prostituált legyek,
s eljussak az ibolya-szigetekhez,
mert egyformák vagyunk,
egyforma bolondok és buták.

És újabb év kezdődik,
az újabb szörpök éve.
Szemem apámé,
szám anyámé.
Vigyék!


2018. április 11., szerda



Diák

Már második napja vagyunk együtt
: én hordom neki a kávékat, ő dolgozik nekem; fekete cserepeket hord a tetőre. Siet, hogy elkészüljön vele, míg megérkezik az eső.
Sohasem érkezik úgy, ahogy a rádió jelenti, és ebben most sem hiszek.

Kiderül, hogy magyar, de az is már csak az utolsó órában, az itteni egyetemen tanul, az idén végez. Mindez szlovákul történik, itt ez a leggyakoribb nyelvi kommunikációs forma, még a magyarságáról való értekezés is, hogy ki az apja, hogy hívják, honnan származik, mi az anyja neve, és hogy nekem mennyi barátom van ott náluk.
Belefogok egy kalács dagasztásába, abban bízok, marad még egy kicsit, és egy kis hazai ízzel a szájában távozik tőlem.
A tészta nem emelkedik, az eső sem érkezik.
Így, mikor már látom, hogy a cókmókját szedegeti, mert már indulna, kifutok hozzá az udvarra, és most már magyarul szólítom meg:
‒ Holnap van a magyar költészet napja ‒, erre felemeli a fejét, miközben tovább tömködi a cuccait szatyrába ‒, szeretném önt megajándékozni egy verskötettel, az enyémmel.
‒ Köszönöm ‒ mondja szép, férfias hangon.

2018. április 9., hétfő




Megálltam

(még nem kezdődött el,
de mi már itt vagyunk, hogy legyünk!)

A kilátást az előttem álló takarja:
kissé elhajlok, hogy lássak.

A kicsi ajtó nyitva,
s a benti tér üres!

Halottak lábait látom:
az Övét, apámét, s a többiekét,

de az öröm, mi rám tör,
nem enged szólnom,
s könnyem, mi kicsordul,
nem enged nyelnem.

2018. március 28., szerda



Még mindig

El kell fogadnom a testet!

Az izmok szomorú-könyörgő
helyzetet vettek fel,
anélkül, hogy irányítottam volna őket.
Összeszorítottam combjaimat.

Mint egy nagy sápadt madár,
mellkasán, ágyékán az alufólia
ottmaradt maradványaival,
mit a rothadó strandvíz ragasztott rá,
lecsuktam szemhéjam.

Meghajló végtagjaimban csontjaim
megmaradnak olyannak,
amilyennek a gép mutatja.
Ilyennek lát majd az utókor.

2018. március 14., szerda




Rozsdás angyal
(részlet)

A mozgólépcső visz felfelé, nagyot lépek, lendülök a világosság felé.
Ez a két japán nő megint itt van – a Szelkalmanter hol? – ő a legmagyarabb akcentussal magyarázza nekik angolul, hogy hol is. Rögtön kérkedve megjegyzem, nálunk jobb az angol kiejtés. Mosolyog, félénk, én bátrabb vagyok.
Egy védőburokban vagyok azóta, hogy leszálltam az EC- ről a Keletiben. Bátor lettem.
A szembejövők között kerestem őt, az óriás táskám tartott, mentem, nem remegtem.
A japán nők már ott megszólítottak minket, úgy látszik, velünk metróztak. Megbízható az arcunk ezek szerint, nevetünk, mikor meglátjuk őket, ő is úgy érez, mint én.
A japánok visszamennek a mélybe, mi kifelé folytatjuk, de meglátom a kokárdát áruló lányokat.
‒ Vegyél nekem egy ilyet ‒ mondom, vigyorgok, mert minden olyan, amilyennek akartam, hogy legyen. Elhúzza a száját, meggörnyed, zsebébe nyúl ‒ tudod, itt ez már nem olyan, de veszek neked ‒ elvörösödik, odaadja a lánynak a százast. Az szép napot kíván, kedves, festetlen az arca.
Hátra maradok. Mosolygok a hátába: ezek kettéváltak?  Feltűzöm a textilt.
Kilépünk a napfényes Batthyány térre.
Olvastam valahol, hogy a kék szem a szenvedéstől bezöldül. Nem akarom ezt, de a szemem sokszor zöld árnyalatot vett fel, és ettől az ide-oda színváltástól mostanra meg teljesen beszürkült.
De most ragyog, talán sírok? Nem akarom, hogy lássa ezt. Lehúzom a napszemüvegem a fejemről a szememre, feléje fordulok; magát lássa a plexin.
 
Előttünk a Duna, amott szemben a parlament épülete, arany pikkelyek úsznak a vízen, március tizenötödike van.
Megfogom a kezét. Annyi levél és fotó után ezt teljesen természetesnek tartom, hiszen szerelmesek vagyunk.
Odanéz, ahol az ujjak összekapcsolódnak, hogy hiszen miért is ne. Nevet és hagyja.

2018. február 20., kedd






Gyermek a buszon
 
Kezében egy fekete zsineggel
ül a buszon a gyermek.

Mint egy fekete nyál, úgy
csüng ujjai közül ez pompás játék.

Meggörnyedve, oldalra hajolva
köröz vele.

Egyre jobban meghajol.
Szinte már lecsúszik a székről.

Egyesíteni akarja a zsinór végét
a padló fekete mocskával.