2018. február 20., kedd






Gyermek a buszon
 
Kezében egy fekete zsineggel
ül a buszon a gyermek.

Mint egy fekete nyál, úgy
csüng ujjai közül ez pompás játék.

Meggörnyedve, oldalra hajolva
köröz vele.

Egyre jobban meghajol.
Szinte már lecsúszik a székről.

Egyesíteni akarja a zsinór végét
a padló fekete mocskával.

2018. január 13., szombat








Cherry Bomb
(lányomnak)

A kócos John, ő juttatta eszembe
azt a cseresznyés fehér ruhát,
mit húgomtól kaptam, talán emlékszel,
de nem hiszem, mert kicsi voltál még,
óvodás, vagy talán elsős elemista.
Rengeteg apró lyuk volt rajta,
mert a jersey nem időtálló, akárcsak az élet.

Kidobnivaló ruha volt, megmentettem,
és vonzották a férfiszemet az összevarrt lyukak
a cseresznyék között,
mikor reggel a buszra rohantunk,
mert rohanni kellett, hogy elérjük azt,
ami másoknak már rég megvolt.
Én magas sarkúban, ollózva átugrottam

a védőkorláton, rövidítve az utat,
s téged átemeltelek a hónod alá nyúlva.
Akkor vettem észre a megduzzadt nyirokcsomókat,
s nem szóltam neked, de a telefonfülkében
üvöltöttem főnökömnek, félve attól, hogy rákos vagy,
hogy másnap nem jövök be, mert veled megyek.

Most a te mellkasodra hulltak a cseresznyék.
Annyi van belőlük! Most télvíz idején!
Hadd segítsek megenni őket!
Legyünk falánkak együtt!

2017. december 11., hétfő






Egyedül vagyok testemmel


nyakamban
csontjaim,
mert semmilyen rendszerbe
nem sorakoznak,
jobban fáradnak,
mint azelőtt.
tudom,
nem lesz kéz,

mi megtámassza őket ezután sem.
bal oldalamra fekszem,
elnyomva így a hangokat.
 
bal kezemmel átfogom nyakam,
miközben
hüvelykujjam a fülemhez ér;
a fogás szöge megtévesztő.

bőrömön a tapintás
nem enged lélegeznem,
olyan gyöngéd, mintha
te érnél hozzám,

de most magadra kell, hogy hagyjalak
kezeddel,
mert magamra hagytál testemmel.


2017. október 15., vasárnap








Ütés

Egy helyben állok,
de mintha lengne testem.
Mereven, akár a fém.

Kettéhasadok.

Lefogom másik énem.
Magamhoz szorítom.
Félek, hogy halállal ütközik.

2017. június 5., hétfő





Szél

​A​ városból érkező szél a​z
erdő kinyújtott karjába ütközik.
​​Az asszony arca naptól piros és a dühtől.
Várja a halált, vagy a férfiét.

A szél hangokat hoz: zenét, autózúgást;
belőlük lesz éjszaka a fény.

​Nem megy oda, ahol a férfi van,
hátha közben meghal,
s ő majd késve fedezi fel a holttestet.

Elképzeli a halál utáni perceket.
Évekre nem gondol.
Vizet visz a férfinek.

2017. május 30., kedd







Színek

Elborított
Látásom bordó
Barna
arcélek
harcban

Mozdultam
Vakított a
sárga tér
Mozgott
a kék a zöld

Hozzámért
Víz csöppent
Fodrosodott
oldódott a szép
Rögzült az akvarell