2017. április 11., kedd


Rafi Lajos versei






Cigány hozomány

Hozta magával a fölkavart csendet.
Hozta magával szép kis fejét.
Barna haját fésülte bátran,
"Mosta a város szennyesét"

A fél világ volt enyém akkor.
Nagy szemeiben sütött a Hold.
Képzelem, hogy eljön még egyszer 
a Törpefenyőben a Gond.

Szemei alatt a szép ráncok
a vad mezőkkel elsimulnak.
Csodás kis teste a néma őszben.
Csodás kis teste: hozomány.



Kétely 

Bús csődöröd vagyok-e én?
Vagy tested néma taposója?

Vagy, te vagy a mindig általános,
ki bús nyelvét érti a szónak.
S tudja: hogy, mikor és hol, érti
hogyan tesz, s veszi a kínját
akárha szájba,
s töri a szókat kéjelegve, mint
cifra szajha.

Mit mondjak én, aki csak koldus?
Ki mindig csak a köveken ül.
Meg nem érdemelt kínjaiért vágyat
sodor a valóságból,
akárha mindig szíve volna.



A másik énem

Félig halottként él az Isten.
Álmom erősíti, mint bátor.
Tovább megyek, bokáig vérbe
fullad a néma lázongásom.

Nem tudok erős lenni benne.
Mindig más kéne, ami volna.
Búval cseréli ki a kínom.
Megédesít keserű szóval.

Amit teremtett, bennem őrzi.
Úgy, hogy a csontjaim is érzik.
Mikor fekszem, sem hagy nyugodtan.
​Véremet mindig keseríti.

Kezdem megszokni ősiségem.
Szeretem e nehéz hűséget.
Szárad a fű és újra zöldell.
Várom, hogy mikor vetne véget.





Nyár

A Nap végtelen teste áthasít,
s mint egy falat kenyér, gurulok.
Nem tudom fölfogni a végtelent,
de elkaptam egy véres csillagot.

2017. március 7., kedd





Hintaszék az üvegházban

Te is ide helyezheted a hintaszéked,
most, hogy már a paradicsomföld beköltözött
az üvegházba.
Ebből élünk majd.
De lesznek más növények is.
Némelyik tövestül távozik.
Némelyiknek csak a termése lesz kelendő.
A kinti viharokat
bent is érezni fogjuk;
néhány üvegtábla megsérül.
Hull ránk az üvegszilánk
és vad tekintetek látszódnak
az ablakok mögül.

Sárgacsíkos szárnyú madarak repülnek be
néhanap az egykori parkból idetévedve.
Rászállnak a hintaszék karfájára,
s ahogy ringanak,
néha kihull szárnyukból egy-egy
elfáradt toll.

2017. február 26., vasárnap


                                               



 
Cigifüst

Apám fiúra vágyott, nem rám,
gondolom én, de
ezt sohasem mondta.
Én, mint elsőszülött és a
leggyorsabban növő,
fájdalmat cipeltem,
falakat emeltem

annak idején, s
a kisszobában tanultam járni úgy,
ahogy egy nőhöz illik;
behajlított könyökeimbe szúrt
seprűnyéllel a hátamon,
körömcipőben,
követve a szőnyeg geometriáját.
Szerettem volna egy ismeretlen férfi
karjaiba esni aléltan,
de ez a tervem nem sikerült.
Apám az érzelmileg
visszafogott megoldások
mestere volt;
sohasem adta ki magát.
Én sem teszem.
Füstbe bújtattam érzéseimet,
mikor még cigiztem, mint ő.

Teljesen lehajtotta kopasz fejét,
mikor rágyújtott,
mintha meghajolna az előtt,
akivel beszél.
Megrázta az égő gyufát,
hogy kialudjon végre,
közben a fogai közé szorított cigi miatt,
alig érthetően
mondott valamit.
Most például ezt mondaná,
ha élne:
húzd ki magad.