A nagyítás

Jó magasra felmentem, éreztem, ma találkozom velük.
A fák közeit kutattam. Kellett, hogy lássam őket, mintha közelebb hoznák
a szeretetet, a szerencsét.
Jönnek a rügyekre, ezek adják az erőt a túléléshez.
Ha kicsit enyhül az idő,- ez jó, - mint a múltkor, rögtön kipattannak a kicsi zöld golyók a bükkfákon, s ők az alsó ágakat elérik a meredek lejtőn.
Egyszer csak megláttam az elsőt, a másodikat, a harmadikat…
Azt hiszem voltak vagy hatan.
Ahogy észrevettek, - van egy köztük, aki állandóan őrködik, és ő
jelzi a többieknek a veszélyt, - rögtön futásnak eredtek.
Kikaptam a mobilom, és fotóztam. Csináltam vagy nyolc felvételt. Otthon rátettem a laptopra. Végignéztem. Nagyítottam, nézegettem, de egyet sem láttam közülük a képeken.
Aztán éjszaka újra megnéztem a felvételeket, felnagyítottam az egyiket.
Végre találtam egyet.
A fák között ott áll egy őz.

                                Felhő

                                Te még nem hiszed, de
                                semmit sem halogathatunk.

                                Például a fotózást, én
                                csak tudom, ha eget nézek.

                                A felhőágy könnyen
                                szétfoszlik a futó égen.

                                Kis hullám a szád, puha,
                                fehér, így senki sem látja.

                                Lábaink a tükörbe egy
                                felhőből lógnak fejetlenül.

                                Átrendeződik, piszkosodik,
                                tisztul, bomlik a kicsi szoba.

                                Majd szigorú lesz zárt szemed,
                                átlépem, de az sem fotózható.

                                Abban viszont igazad van,
                                most kell kezdődni az időnek.

                                    

                             A legtisztább test, a legtisztább bűn

                            
                             Nem láttam a lábad, mondtam neki.
                             A fekete posztót néztem. Csak később
                             értem hozzájuk, és elképzeltem a napot
                             a sötét helyett.

                             Tapogattam, simogattam, éreztem
                             a sebek helyén a hegeket.
                             Kértem mutassa, és hogy megmosnám
                             őket. De nem engedte.

                             Mondta sokat gyalogolt, ételt keresett,
                             és kapott. Keveset, de eleget.
                             Megmosakodott, engem is lemosott.
                             Asztalára kenyeret tett és bort.
                             És mikor a sötét kialudt,
                             belém ölelte a napot.

                                

                                 Kecskék és a toboz


                                 Az ölemben legyen a fejed,
                                 kezemben a kezed.

                                 Hangod simogasson, levegő
                                 rezegtesse ölem fűszálait.
                                 Kecskéim ziháljanak a dombokon,
                                 hol a tobozok még zárva várnak.
                                 Kezed kezemben, mely vezet,
                                 és kezed legyen, mely nyitogat.
                                 Az én pajkos kecskéim a blúzom alatt.
                                 Az én zárt tobozom a szoknyám alatt.

                                 Hol hozzábújik a fű a dombhoz,
                                 és hangák hallgatják lélegzetét,
                                 oda jöjjön tavasz, de lehet nyár lesz,
                                 mikor kis nyájam kiengedem.

                                 De akkor tested testembe temesd.