A slajf
Vonszolom, cipelem, húzom magam után.
Kiszámítottam, bármennyire is sietek, megtart egy egész órát.
Irányítgatom, permetre csavarom a végét, vagy ötméteres ívben spriccelek vele.
Átdobom a korláton, futok, mert így jó, felkapom, húzogatom, beakad a terasz kőfalába, megtörik, nem folyik a víz, káromkodok, földhöz vágom. Rohanok, kiszabadítom, ugrándozni kezd, felém támad, vizes leszek, megint káromkodok, de csak úgy, nem vagyok mérges, inkább szórakoztat az egész.
A kutya, mert tudja, le fogom spriccelni, nagy ívben kerülget. Fél, de mégis provokál, jár körülöttem, felém sandítgat, aztán supp, kap egy kis zuhanyt. Megrázza magát, elveszti az egyensúlyát, meginog, elbúj a garázsban, de egy pár perc múlva újra előjön, és kezdődik a körözés újra.
A tökös Mici is előkerül. Átjön a szomszédból, megbújik a virágok mögött, ne lássam, de nyávog, hogy azért mégis tudjam, ott van. Ő is kap rögtön egy kis vizet. Szemrehányóan néz rám nagy zöld szemeivel, ahogy kicsi lábacskáival elfut mellettem, közben megrázza magát. Nem megy ő sem messzire, nehogy már megfeledkezzek róla. Lekuporodik, és vár. Várja az újabb támadást.
Aztán jön a szomszéd, kifordul a kertkapun, tolja a talicskát a fűvel, baktat a kerítés mellett, mezítláb, mint általában. Tisztes polgár, gyógyszerész, sőt vezető az egyik gyógyszertárban, de itt a természet gyermeke. Én kábé három méterrel vagyok magasabban, mint ő, így a szememmel követem, ahogy közeledik felém. Félmeztelen, csak egy bézs rövidnadrág van rajta. Kívülről belekapaszkodik a kerítés rácsaiba, és szinte suttogva kér:
‒ Most ne öntözzön meg kérem.
‒ Miért? ‒ kérdezem vigyorogva , bal kezem a csípőmön, diadalmasan folyatom a vizet a virágágyás felett.
‒ Nincs rajtam a megfelelő gatya.
‒ Pedig akartam.
‒ Tudom, láttam a szemén. ‒ szélesen mosolyog.
Lemegyek két terasszal lejjebb, a kocsifelhajtó oldalán folytatom.
Közben egyszer a kutya kap, másszor a macska.
Újra nyikorog a talicska. A szomszéd megáll a kerítés túloldalán, már csak fél testmagassággal vagyok feljebb. Megkerüli az újabb fűvel megrakott szerkentyűt. Látom, sötétkék gatyára váltott, szemérmesen pislog felém.
Mint egy hadvezér a kardját, ki épp rohamra vezényel, úgy tartom a gumicsövet.
‒ Most lehet. ‒ mondja
‒ Mennyire akarja? ‒ kérdezem nevetve.
‒ Amennyit a cső bír! ‒ kiáltja.
Felemeli mindkét kezét az ég felé, és én eresztem rá a vizet.
Mintha az elmeosztályon lennénk.
