2014. június 21., szombat


                                                          

                                                          
                                                           Egy fénykép alá


                                                           Lépnénk,
                                                           de
                                                           meghátrálunk.

                                                           Szólnánk,
                                                           de
                                                           elnémulunk.

                                                           Tennénk,
                                                           de zsebre dugjuk
                                                           kezünk.

                                                           Így
                                                           szent-feketefehéren
                                                           egyek vagyunk.

                                                                   *

                                                           Kiléptünk
                                                           a
                                                           képből.

                                                           Üres
                                                           maradt
                                                           az
                                                           udvar.

2014. június 13., péntek







                                       A legkisebb szoba

                                       Sarkam nyoma a tükrön maradt,
                                       írod. Te Borroughs-t olvastál,
                                       én vasaltam lassan az ingeket.
                                       Mondtad, nap csókolja a kedvesed.

                                       Fedett combomon zoknis lábaddal
                                       húztál vízszintes vágyvonalat.
                                       Pólóm gyorsan levetettem
                                       a függönyhabos melegben.

                                       Nem kértél, de szófogadó vagyok.
                                       Hüledezett, pihegett vasalód.
                                       Bőröndöm elfordult, szorongott.
                                       Ágyad összecsukva kuporgott.

                                       Így esett, hogy hosszú lábam
                                       csak tükrödnek támaszthattam.

2014. június 6., péntek






Az ablak, a magasság, a táj, a végtelen; szabad vagy, élet-halál ura vagy, próbálod megértetni másokkal, amit érzel.

Odacsapódott, eltört a nyaka, gyors, gyorsabb, mint a halál, elrepült, megbújt, kiszállt belőle az élet, meghalt valahol egyedül a bokrok tövében, ne lássa senki, mert ez az ő dolga, ha halál is.
 
És mennyire szép ez a diszkréció!

Meghalni egyedül, semmi pompa nélkül, allűrök nélkül.

A halál intim dolog, csak az ember csinált belőle pompát.



Madárpehely a nyálban

Nézem a szivárvány lábát,
ott lenn már az eső is elállt.
Újra előbújtak a hegyek,
pedig bennük nem hiszek.
Ritkán van ez, ezért felejtem,
hogy léteznek. Aztán a szemem
visszatér ide, az ablaküvegre,
ezt már többször láttam,
madárpelyhet egy kis nyálban.
Odaragadva lélegzik, remeg,
szabadulna, kihasználná a szelet.


2014. június 2., hétfő




V
ézna áldás

Elveszett ez a fotó, kerestem, talán valamelyik könyvben van.
Ülök a 89 éves soványka nagymamám csontos combján, csak úgy könnyedén, nehogy összenyomjam szegényt. Az ötödik hónapban vagyok. Rajtam egy bézs, apró-kékpöttyös selyemruha. Rajta finom gyapjúszoknya, hosszú ujjú selyemblúz, feketében van. Lábán fekete harisnya, fűzős félcipő. Csúnya már a haja, fején kendő. A nagymamám keze a hasamon, én a karommal átfogom a nyakát.
Mosolygok, vakít a délutáni nap.
A nagymamám szeme látszólag a lencsébe néz, de mégis befelé.
Augusztus van. Mögöttünk szív alakú orgonalavelek. A fénykép fekete-fehér.
                                                   
"A lány boldog volt, megfogta a fiú kezét, beszaladtak az üzletbe. Nem akartak vásárolni, tervezték a jövőt, legalábbis a lány ezt csinálta. Átfutottak a macskaköves, lejtős utcán, berontottak a cukrászdába krémest enni. Itt olyan jó a krémes, csacsogta a lány, a felszolgálónő a hasára nézett, mikor a süti tetejére tejszínhabot kért.
Rohantak a buszhoz, épphogy elérték, nevettek. Hátra mentek, itt dobál, ez olyan jó; egymáshoz döfködte őket a kanyarokban. Fogdosta őt, belenyúlt a bugyijába, az ujjával, bele. Ne tedd, a kicsi végett, de ő csak vigyorgott. Meglátják. Nem látja meg senki.
A lány felugrott, közeledtek, előre ment szólni a sofőrnek, itt fognak leszállni.
A busz lassított, megállt, hátranézett, gyere, mosolygott.
Gyere már, egyik lába a lépcsőn volt, a fogantyút markolta, ki kellett szállnia, a jegy eddig szólt, de ő nem mozdult, csak nézett rá sötét tekintettel.
Megkérdezték hol van a fiú, simogatták, dédelgették. Nem fáj a lábad, ennél valamit?
El kellett mennie a városba, megyek én is utána, holnap visszajövünk együtt.
Mindenhová elment, nem látta az emberek arcát, összezavarodott.
A nagymamája a padhoz vitte, leültette, kezébe vette a kezét, össze-vissza beszélt neki, szemei feneketlenek voltak gödreikben, mint két évszázados mozdulatlan tó.

Másnap felvette a selyemruhát, és odaültek a padra az orgonabokor elé.
A fiú ingének az ujja könyökig fel volt tekerve.
Finoman megnyomta a gombot."


 
Fényírás


Törött szamárfülek,
sárga repedések,
öreg skatulyából
kunkorodó képek –
fehér remegés,

lavórban mosott lábak,
menyegzőre
betévedt halál.
Dohos házban
fogant vágy.

Kékfestők, selymek,
kendővel ölelt
aszott szemüreg,
lány hasán pihenő
vézna áldás.

Fekete-fehér egyedüllét,
büntetett ágy,
beugrik egy kutya,
labilis változat
szőke hajra.

Gyereksikolyok,
szentkép,
széledő juhok.
Bújó szilánkokból
írom a fényt.